Így lettem kutyás…

Nagyapám, Vértes László régész, és nagyanyám révén már kisgyermekkoromban közel kerültem az állatok világához. Nagyszüleim a legkülönbözőbb érdekességekkel osztották meg otthonukat: tartottak kedvencként rókát, dingót, kuvikot. Nagymamám végül a sziámi macskáknál kötött ki, míg édesapám két agárral bővítette családunkat. Egy angol agár és egy whippet volt társunk kisgyermek koromban. Velük rendszeres látogatói voltunk az agárversenyeknek. Közben én is lelkesen hordtam haza -a lehetőségeim szabta határok között- kisebb állatokat, mint éticsiga, árva rigó fióka, húsvéti kacsa, vízi és szárazföldi teknősök, hullámos papagáj. Ha tökéletes gazdájuk nem is voltam, azt mindenképp megtanultam, mit jelent felelősséggel tartozni egy másik élőlény iránt, mit jelent gondoskodni róluk.
Amikor nagyobbacska lettem, mindent felülíró vágy ébredt bennem egy saját kutya iránt, ami már csak az enyém. Hosszú könyörgés, és ellentmondást nem tűrő érvelés után, 13 éves koromban megkaptam Csóványosi Eszexet, azaz Somát, az arany angol cocker spánielt. Minden percét élveztem a rám szakadt felelősségnek, olvastam, kérdeztem, tanultam, hogyan lehetek a lehető legjobb gazdája új barátomnak. Minden vele kapcsolatos teendőt egyedül intéztem, etettem, orvoshoz vittem, kiállításra hordtam, fedeztettem vele. Rengeteg közös kalandot éltünk át együtt, és elkövettem persze számtalan hibát. Négy évvel később megvettem következő kutyám, egy fekete óriás schnauzer kant. Vele is voltak kiállítási terveim, melyek egycsapásra meghiúsultak, mikor biztossá vált: Negró egyheréjű, sőt a harapása is hibás. Így lett ő „csak” a legjobb barátom 13 és fél éven át.
A kutyák révén ismertem meg 20 évvel ezelőtt férjemet, így az elkövetkező 7 évet három kutyával -a férjem dobermannjával kiegészülve- éltük, igazi bolond hobbikutyás módjára. A napi négy -öt óra séta, közös kutyás nyaralások igazán szép emlékeket adtak. Ekkorra a csapat igencsak kiöregedett: előbb a dobermann, majd nagyobbik fiunk születése után a spániel is itt hagyott bennünket. Negró a schnauzer jó óvóbácsi módjára asszisztálta végig velünk fiaink első éveit. Még az ő életében érkezett meg első tacskóm, Motyó. Vele már voltak komoly terveim, és bár nem is álmodtam még arról, hogy idáig eljutok, kacérkodtam a tenyésztés gondolatával is.

Kamasz éveim alatt, míg a barátaim ide-oda utazgattak, napokig csak buliztak, nekem mindig ott voltak a kutyák akikről gondoskodnom kellett. Így nem is volt kérdés, hogy valami olyasfélével szeretnék foglalkozni, ami velük kapcsolatos. Az állatorvosi egyetemi tanulmányaim családi gondok miatt meghiúsultak, tehát kitanultam a kutyakozmetikus szakmát. Mivel kreativitásom, kézügyességem fejlett, sosem okozott gondot az újabb és újabb nyírások elsajátítása, s azon szerencsés kozmetikusok közé tartozom, akik „értenek a kutyák” nyelvén, tehát a velük való munka nem stresszforrás. Ha lehet ezt mondani, épp a problémás kutyák a valódi specialitásom -természetesen a szálkás szőrű tacskók trimmelése mellett- mivel sok vendégem érkezett kétségbeesett gazdijával hozzám évekkel ezelőtt, hogy a kutyát már sok helyről „eltanácsolták” kezelhetetlen természete miatt. Azóta már, ha nem is szeretik, de békésen tűrik a kozmetikázást ők is.

Kutyakozmetikusi munkám mindemellett értékes rálátást biztosít a magyarországi szálkás szőrű tacskó állományra. Amellett, hogy eladott kutyáim nagy része is visszalátogat hozzám a kozmetikába, más tenyésztők kutyáit is módomban áll látni időről időre, ami hasznos tapasztalatokkal gazdagítja tenyésztői ismereteimet.

Idesüss tacskó